A gyermekmentő szerzetes
2015.05.29 19:03
Prédikál, vigasztal, bátorít, szervez, épít, nevel, szeret
Hópelyhekből áll össze a sípálya
Erdélyben a ’90-es évek elején egy ferences szerzetes 10-15 nehéz sorsú és árva,
nélkülöző kis lelket vett magához. Így kezdődött, s mára Böjte Csaba és Déva neve
egybeforrt. A Kolozsváron született katolikus pap tevékenysége, gyermekmentő
missziója előtt tisztelettel adóznak az emberek határainkon innen és túl.
Csaba testvér autóvillamossági szerelőnek tanult, majd egy évig élt és dolgozott
bányászként Hargitán. Ezzel a döntéssel, akaraterejét próbára téve, lelkiekben már a
papi pályára készült. Édesapja költő volt, s egy verse miatt a Ceausescu-rezsim bírósága
hét évi börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év múlva szabadult. A börtönben
elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében szabadulása után
azonban másfél hónappal meghalt. Fiának ez alapvető momentum volt annak
megértésében, hogy a baj nem az emberben, hanem a tudatlanságban lakozik. Ennek
hatására döntötte el, hogy pap lesz. A ferences rendbe még a diktatúra alatt, 1982-ben
jelentkezett, a legnagyobb titokban. Tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban
végezte, mielőtt 1989-ben pappá szentelték. Több helyen eltöltött papi szolgálata után
1992-ben Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete.
- Huszonkét éve az egyik esti mise előtt egy kedves néni egy kislánnyal jött hozzám, és azt
mondotta, hogy ezt a gyermeket az állomásban találta. A szórványkollégiumainkról
tudott, így szerette volna őt a plébánián hagyni, én azonban papírok nélküli nem
mertem befogadni. A néninek mondtam, hogy imádkozom majd én is, és a Szentlélek
Úristen megmutatja, hogy mi történjen ezzel a gyerekkel. A szentmise evangéliumát
én olvastam fel, döbbenten láttam Jézus szavait: “Aki egyet a legkisebbek közül is
befogad, engem fogad be!” Úgy érzetem abban a szentmisében, hogy nem beszélni
kell a szeretetről, a befogadásról, hanem cselekedni kell. Elöntöttem, hogy ha mise
végén újból megkérnek, hogy fogadjam be a gyereket, megteszem. A szentmise
végén, mosolyogva ismét bejött a kislány a sekrestyébe, megöleltem az álarcos Jézus
Krisztust és befogadtuk a plébániára. A szakácsnő megfürdette, megfésülte, én pedig
turkáltam neki néhány ruhát. Egy óra leforgása alatt teljesen megváltozott,
megszépült a kislány. Ő volt az első gyerek, akit közvetlenül az utcáról fogadtunk be
– emlékezett vissza a dévai gyermekmentő misszió indulására Böjte Csaba.
- Aztán hamarosan követték őt más gyermekek is…
A román állam nagyon ügyes gyermekvédelmi rendszert épített ki, ahol mindenki
román nyelven tanul, és így a keresztény magyar gyermekek elveszítik identitásukat.
Ezért álltam neki egy alternatív rendszer kiépítésének, amit ma már a román
szakintézmények is támogatnak. Mi oktatási intézményeket nem működtetünk, a
gyermekek állami óvodába és iskolába járnak. A lakóotthonokban 8-10 fős
lakrészeket alakítottunk ki, ahol egy „kotló mamával” együtt laknak a kicsik. A
nevelőnők reggelente puszival engedik iskolába a rájuk bízottakat, nekem pedig az a
feladatom, hogy a mindennapokhoz szükséges anyagi feltételeket előteremtsem. Azt
gondolom, hogy a pedagógus legyen jó meleg tavaszi eső, legyen áldott napfény, ami
átöleli a gyermekeket. Kiparancsolni, kikövetelni semmit nem lehet. Büszke vagyok
arra, hogy a gyerekek 30-40 százaléka eljut a felsőfokú oktatásba. Egykori
tanítványaink közül kerültek ki mérnökök, orvosok és más diplomások. Dévai
irodánkban például olyan lány dolgozik, aki nálunk kezdte az első osztályt, majd
leérettségizett és diplomát szerzett. A 65 házunk között olyan is van, amit egykori
tanítványunk vezet.
- A sok helyi teendője mellett rengeteget utazik, előadásokat tart. Meddig van előre teleírva
Csaba testvér naptára?
Krisztus magát is, de a Szentlelket is Vigasztalónak nevezte! Mi mind Isten képére
születtünk. Minden nap vigasztalók, bátorítók, erősítők kell, hogy legyünk! Ha épp nem
utazom sehova, akkor egy átlagos napon úgy néz ki, hogy írok, olvasok, imádkozok, és
közben itt is, ott is gyerekek...van akit meg kell győzni, hogy tanuljon, hogy szót
fogadjon, hogy ne hagyja abba az edzést..... Kollégákat is vigasztalok, bátoritok.
Különféle kiadásokat, fejlesztéseket egyeztetünk. Szól a telefon, válaszolok, e-mailekre
reagálok. Haragszom a naptárra, mert sokfelé hívnak, de képtelen vagyok mindenkinek
igent mondani. A gyerekek fenntartják a programváltoztatás jogát, nálunk meg nagyon
sok gyerek van, így elég nehéz hosszú távú programokat összeállítani. A legújabb terv?
Meggyesen kaptunk egy épületet a Kolping családtól, azt szeretnénk átalakítani
gyermekvédelmi központtá.
- Hogy tapasztalja, mennyire nyitottak az emberek, azon belül is a fiatalabb nemzedékek a
karitatív hozzáállásra? Mennyire nehéz egy ilyen rohanó, én és pénzközpontú világban
egymásra figyelni és jónak lenni?
- A mókuskerékből nehéz kiszállni, de azért sokan vannak fiatalok, idősek, akik eljönnek
hozzánk segíteni. Ahogyan megtapasztalják: mert jót tenni jó! Hiszem, hogy egy új világ,
a szeretet, jóság korszakának a küszöbén állunk! Az emberek lassan megértik Jézus
szavait: "mit használ, ha az egész világot megnyered, de a lelkednek kárát vallod?"
Mindenütt azt láttam, hogy az emberek jók, és szívesen tesznek jót. Gondoljunk csak bele: a
hópehely is milyen pici. De ha sok van belőle, akkor azon síelni lehet rajtuk. Soha senkitől nem
kértem sokat, mert ha tőlem kér valaki sokat, azt én sem tudom megadni. Így sokan adnak
keveset, de ebből, hála Istennek, sok lesz. Mert az emberek látták, hogy a mi hordónkon nincsen
rés, amit beleraknak, az benne is marad.
- vime-