Fürdőruhás asztronauta
2015.05.29 18:16
Télen fürdőruhában gyerekekért kocog, s a világűrbe készül
Marsutazó Mikulás
Kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor tizenegy évvel ezelőtt lelkesen mesélt
nekem arról, hogy éppen Fürdőruhás Mikulás Kocogást szervez Budapesten.
Fürdőruhásat. Decemberben. Bolondnak néztem, ahogy rajtam kívül még jónéhányan, ám
az idő, őt igazolta. Méhes Krisztián már a következő, sorrendben 12. ilyen karitatív
rendezvényre készül. Na meg másra is: űrutazásra, a Marsra. Igen, bolond ez a fiú,
méghozzá azon ritka fajtából, akik őrült ötleteikkel és bátorságukkal, a hátukon viszik előrébb
a világot.
Méhes Krisztián végzettségére nézve közgazdász, hobbija az informatika, a programozás, de
fő célkitűzése, hogy segítsen az embereknek hosszabban és egészségesebben, na meg
szemeket felnyitva: bátrabban, tudatosabban élni. Egyetemistákat is oktat, tengerentúli
saját élményeit megelevenítő blogjából könyvet jelentettek meg, amit egy másik kötete
követett az MLM-tévhiteiről és a pilótajátékokról. Szeret veszélyesen élni, szenvedélye a
siklóernyőzés. Igaz, két éve olyan zuhanása volt, ami közben ő maga is azon mélázott csak,
hogy ebből vajon tolószék, vagy koporsó lesz-e számára. A néhány másodpercnyi
pánikhelyzetben villámgyorsan előszedte fejéből a tanultakat, és a karját használta az esésre.
A keze darabokra tört, 4 órás műtéttel, vasakkal és sokhónapnyi lábadozással megúszta, de a
repülést nem törölte a kedvenc tevékenységei közül. A legtöbben nem ülnek vissza a
„biciklire”, ha leesnek róla, ő vissza szokott ülni, mondja, s, akik ismerik, tudják: ő nem éri be
kis álmokkal és célokkal. Így volt ez vele akkor is, amikor egy moziból kijövet elhatározta,
hogy Amerikában fog tanulni.
- Ha valaki képes rá és tesz érte, felfigyelnek rá és eljuthat olyan iskolákba, ahová sosem hitte
volna, hogy sikerülhet. E mondat egy filmben hangzott el, s az én esetemben ez a mozi
a Good Will Hunting volt. De az álom csak akkor működik, ha azt döntés és tettek követik.
Fogalmam sem volt hogyan lesz, de elkezdtem készülni a nagy útra. Angolul beszéltem jól,
megnéztem milyen teszteket kell megcsinálni, milyen papírok kellenek, és elkezdtem
félretenni mindent, amit csak tudtam. 1998-at mutatott akkor a naptár. Hat évvel később...
2004. május, Boston, Babson College. Ott álltam családom társaságában és kezembe vettem
azt az MBA diplomát, amin az utolsó féléves kemény hajrá után ott díszelgett a felirat: Cum
Laude és amit az az egyetem állított ki, amit sokadik éve választanak meg elsőnek
vállalkozástan kategóriában. Külön érdekesség, hogy a fentieknek igaza lett, megírtam a
tesztet, és az eredmény alapján ők kerestek meg engem. Amikor tavaly meghalt az engem
amerikai egyetemre elindító mozi főszereplője, Robin Williams, akkor tudatosult csak
bennem, hogy azt filmben szerepelő legendás padot nem kerestem fel – osztja meg élete
egyik legnagyobb mérföldkövének lépéseit velünk Méhes Krisztián.
- Mennyire mássabb az amerikai egyetemi élet, s a tanítás, mint a hazai?
Kint az oktatás sokkal gyakorlatközpontúbb, mint itthon. A cél az, hogy az életben
tájékozódni és érvényesülni képes, cselekvésre képzett embereket készítsenek fel a
legmodernebb eszközökkel és tudásanyaggal. Olyan tanárok tanítanak kint, akiknek az
anyagait használják fel sokszor az itthoni könyvek megírására. Ők csinálják a tudományt,
tőlük érdemes megtanulni. Hosszútávon a kapcsolatok és a lehetőségek érnek a legtöbbet.
Sok nemzet képviselőivel él együtt az ember, akik hozzá hasonlóan egyedüliként laknak ott,
és ezért sokkal közelebb tudnak kerülni egymáshoz különböző színek és vallások képviselői.
Azóta is rengeteget levelezünk a többiekkel és keressük a lehetőségeket, amivel valami
hasznosat tudunk tenni egymás segítségével akár üzleti alapon, akár csak barátilag. 29
országban van ember, akire számíthatok, ez hatalmas érték. Itthon azóta is a legkeresettebb
tudásom az angol nyelv, párosítva a számítástechnikával, a vállalkozástannal és a
kapcsolatteremtési képességgel, amiknek jó részét segítette és fejlesztette a kint töltött év.
Ha az ember rugalmasságot igénylő környezetben kell „túléljen”, akkor maga is rugalmassá
válik. Amilyen tempóban a mai világ változik, amúgy sem lehet végzettségről beszélni, mert
az félrevezető...elkezdeni kell megtanulni és kitartónak lenni. Meg kell tanulni minden nap
előbbre nézve gondolkodni, és elé menni a holnap kérdéseinek. Ezt a tudást sok helyen meg
lehet tanulni, egy amerikai egyetem egy lehetőség ezekre. A legérdekesebb dolgok, amik
innen fakadva azóta történtek: egy indonéz osztálytárs lány apukája lett a kinti Tiszteletbeli
Magyar Konzul, elindítottuk a jótékony célú fürdőruhás Mikulás Kocogást Budapesten, és
most már Győrben és Pécsett is hagyománnyá lett, és megjelent a kinti életről szóló blogom
- Különleges élményeid között volt kint, hogy ott vettél részt először a jótékonysági
fürdőruhás kocogáson, amit 2004 óta minden évben Budapesten is megrendezel, s melynek
bevételéből segítőiddel és a részvevőkkel beteg és rászoruló gyermekeket támogattok.
A rendőri biztosítás az első évben elég viccessé tette a kocogásunkat. Tizenketten voltunk,
a rendőrök pedig huszonnégyen. A csapat időközben jócskán megnőtt, évek óta már 100 fő
körül van a résztvevők száma. Egyik alkalommal megpihentünk az Oktogon közepén, a
rendőr megállította a villamost, épp az Andrássy út közepén. És kiderült, miféle beépített
fékek vannak bennünk: a kocogók közül többen nem voltak hajlandók megállni és feltartani a
forgalmat. Hiába mondtam, hogy nyugi, ehhez jogunk van, gyerünk a fekvőtámaszokkal! Az
útlezárás szerencsére megszűnt, mindössze egy rendőrautóval vonulunk végig.
Szitkozódókkal, ingerültséggel soha nem találkozunk – nem irritáljuk, hanem
megmosolyogtatjuk az embereket. Nem arról szól a dolog, hogy mi a tökéletes testünket
mutogatnánk, nem csak adoniszok rohangálnak itt. Az egyik operatőr meg is látta a „témát”
az egyik társunk futás közben rengő hasában. Lelassították a mozgását – a hasára közelítve
fényképezték, és a szöveg is arról szólt: lám, itt nemcsak sovány télapók futnak. Nincs ezzel
semmi baj, bár épp egy olyan társunkat találták meg ezzel, aki még egyébként
sportteljesítményre is képes. Szinte egy szuszra hazabiciklizett Záhonyból. A kocogásunknak
egyébként – bár nem túl hosszú a táv – sportértéke is van, annyiból, hogy ismerek egy olyan
lányt például, aki ennek hatására kezdett el rendszeresen futni, és ma már amatőr
versenyekre is jár. De ennél is fontosabbnak érzem azt a hatást, amit a saját szememmel
láttam – és le is fényképeztem. Tavaly a mozgásjavító intézetből kihoztak néhány gyereket,
akik nézték a futást, és aztán, ahogyan a jégen bohóckodtunk. Többen közülük kerekes
székkel járnak. Mikor az egyik fiút odatolták közénk, aki még soha nem járt jégen, levette a
lábát a tartótámláról, és kilépett vele, hogy megnézze, milyen az, amikor a jég csúszik.
Ilyenkor van az, hogy az ember azt mondja: akkor jövőre is.
- Mi jelenti számodra a legnagyobb örömet ebben a jótékonysági, önkéntes rendezvényben?
Az ember néha elgondolkodik azon, hogy ami nekem természetes, az másnak, például
sérült társunknak, egy álom lehet. Az önkéntesség egy egyszerű elvet jelent: adj, és
százszorosan kapod vissza. Láthattam például fiatalkorom zeneidolját, Pataky Attilát We Are
the World-öt énekelni a kocogásunkon...erre mennyi esélyem lett volna amúgy? A
legbüszkébb arra vagyok, hogy mi szoktunk lenni a vasárnapi hírekben az egyetlen pozitív hír,
ami azt jelenti, hogy aznap a fél órakocogással versenyre kelünk a világgal, és nyerünk!
- Van egy másik nagy terved, ami régóta foglalkoztat. Elképesztő számban, több mint 200
ezren jelentkeztek a világ minden tájáról a 2025-re tervezett Mars utazásra - holott egyelőre
legalábbis, nem retúr űrsétára indulnak majd a bátor amatőr asztronóták. Te miért
vállalkoznál a nagy és ismeretlen útra?
2013 tavaszán hallottam a lehetőségről. Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy eljussak a
Földön kívülre, és megismerhessem azt a hatalmas lehetőséget, amiről annyira keveset
tudunk. Az elmúlt 30 évben számtalanszor mondogattam, hogy egyszerűen meg kell egyszer
néznem, hogy például milyen érzés lehet egy szál kötéllel kapcsolódni a semmi közepén az
űrhajóhoz. Tekintettel arra, hogy a magyar űrkutatásnak nem erőssége Farkas Bertalan óta
az emberek feljuttatása, és akkor is inkább katonai expedíciókkal lehet számolni, ez az álom
elfogyóban volt. Ekkor jött az, hogy Bas Lansdorp ötletének hála, egy civil kezdeményezés
mégis felcsillantotta a reményt. Nem ültem le, majd írtam le az előnyeit és hátrányait az
útnak, nem elemeztem semmit. Amikor egy álom találkozik egy lehetőséggel, akkor az
ember szinte magától kezd cselekedni, ez történt velem is. Az első válogató számomra véget
ért, de jön a második kör. Úgy gondolom, hogy az olimpiát sem azok nyerik, akik egyszer,
„véletlenül” beneveztek rá…
- Nem "retúr" útról van szó benne... felvállalnád a kockázatot, hogy előfordulhat, hogy akár
oda sem értek, vissza sem jöttök többé, ami által kvázi az egész életét feláldoznád a
bizonytalanért?
Az előbb is említett álom híján valószínűleg azon gondolkodnék, hogy mit is jelent egy csak
oda út. Így viszont azt tapasztaltam, hogy ez fel sem merült, mint mérlegelnivaló. Egyszerűen
úgy vettem, mint a terv egyik olyan adottságát, amit a célért meg kell fizetni és kész. Maga az
út is érdekes. Nem tudom ki gondolt bele abba, hogy a Föld körül keringő űrhajókból kinézve
az egyik ablakon mindig egy barátságos kék-fehér tányér látványa kíséri az amúgy bátor
űrhajósokat. A Mars One esetében ilyen nem lesz. 8 hónapig a bolygóközi térben halad majd
az űrhajó, ahol a Föld csupán a sok csillag egyike lesz, mindezt olyan sebességgel, hogy a
Balatonra leérni vele 6-8 másodpercig tartana. Egy olyan világba érkezünk majd meg, ahol
ember még soha nem járt, soha nem tudhatta, milyen a valóságban. Ha valamit
elcsomagoltunk az útra, az van, amit kifelejtettünk, az nem létezik onnantól kezdve.
Ennyit az odaútról. A visszaút még érdekesebb, mert a jelenlegi technológiai tudásunkkal
ilyen egyszerűen nincs a tervek között. Én hiszem azt, hogy a startig ez változhat még, de
most nem valóság. Egy kirándulást egy felfedező úttól pont az különböztet meg, hogy
ezutóbbi nem a biztos visszatérésre épít. Ha úgy nézzük, a legtöbb ember az egész életét
feláldozza azért, hogy ne történjen benne semmi nagyszerű. Én mindig is olyan ember
voltam, aki a határokat szerette megnézni, lehetőleg a távolabbi oldalról is. Ez most erősen a
túloldal lenne. Ha az a kérdés, hogy lenne-e bennem honvágy, félelem, hiányérzet,
szomorúság a ki- és hátrahagyott dolgok miatt, a válasz természetesen az igen. De hány
felfedezéssel lenne kevesebb a történelemben, ha a célhoz vezető úton az ember az
áldozatoktól tartott volna? Nem az a legnagyobb veszteség, ha valamit az ember nem tesz
meg, hanem az, hogy ha nem tesszük meg, amikor megtehettük volna. Egy új világ kapujában
áll az emberiség, én csak át szeretnék lépni rajta.
- Még nincs gyermeked, de 10 év múlva, ha mondjuk lesz egy 8 esztendősöd, akkor is nyugodt
szívvel elutaznál az űrbe, úgy, hogy nem tudod, látod-e még valaha?
Igen, ez egy lehetséges ára a feladatnak. Egyértelműen úgy utazik el erre az útra mindenki,
hogy nem lát többet senkit élőben a megszokott emberek közül, ez természetes. Nézzük a
másik oldalát. Amikor a 8 éves gyerek anyukája felmutat az égre, ott leszek az egyik fénylő
ponton én. Ez lehet, hogy többet jelent majd, mintha egy toronyházban a világító
irodaablakra mutatna fel büszkén. Két lehetőség van. Vagy az egész szobája tele lesz űrhajó
modellekkel, vagy életében nem akar majd űrhajót látni. Remélem, hogy az első lesz az út. Az
igazi álmok vezetik az embereket. Amikor felnézünk az égre, sok ember csak pöttyöket lát,
más elámul azon, hogy milyen sok világ létezik odakint, megint mások mély levegőt szívnak
és azt gondolják: ott a helyem.
- vime -